Macska Dal

A hétfői szombat után Kedden Vasárnapot tartottam. Fél tizenegykor keltem, aztán beágyaztam, és mosdás nélkül mentem bevásárolni. Szellemi és testi táplálékot is vettem, két könyvet, zöldségeket, tésztát és kenyeret. Próbáltam a boltban nagyon kimérten megtervezni a szerdai hétfőn kezdődő hetet. Aktuális otthonomba visszaérve új szokásaim szerint átöltöztem, ittam egy pohár vizet, majd kipakoltam a szatyrokból, eldöntöttem, mit eszem, és nekiláttam elkészíteni az ételt. Minden mozdulatot, minden minden érzetet gondosan meg akartam figyelni, annyi idő után érezni akartam az átmeneti üresség helyett a mostot. A létezés önmagából fakadó teljességét. Nem cikáztak a fejemben oda nem illő gondolatok, nem zavartak felesleges érzések, csak én voltam. A saláta frissessége, a hagyma ereje, a fűszerek ismerős illata, amik a jó ebéd ígéretével lengik körül a teret. 

Elkészültem és büszke voltam a művemre, jutott idő az elbűvölő apróságokra, a létezés fűszereire. Ettem, és közben befejeztem egy filmet, amit napokkal ezelőtt kezdtem nézni az étkezések alatt. Valahogy az ízek, mintha nem is lettek volna. Aztán kávét főztem, elmosogattam, majd kivittem az erkélyre a matracot, a kávét. Olvasás közben rágyújtottam egy cigarettára. Felhők jöttek, eleinte nem takarták el a napot. A horizonton a pamacsosok nyalábokba rendezték a fényt, mintha sejtetnék a földiekkel, felettük a mennyország lakik.

Bejöttem, elvégeztem néhány feladatot, ami régóta nyomasztott, és leírtam a holnapi napom dolgos délelőttel, melegített ebéddel és hasznos délutánnal. Újra kimentem, már nem tűzött a nap, napszemüveg nélkül folytattam az olvasást. Éreztem, hogy ez minden világok legjobbika. Azokra a kérdésekre, amikre nem találom a választ, türelemmel tekintek a mostban. 

Elengedem mind azt a súlyt, amit jó ideje feleslegesen cipelek. Darabról darabra lebontom a falakat, megváltozom, hogy az legyek, aki vagyok, és többé nem félek ettől. Magamért leszek a világért.

A szükség hoz, és a szükség hozza őket. A bajok vége visz, és a bajok vége viszi őket, de ez nem okoz  fájdalmat, mert nem kapaszkodok, és nem kapaszkodnak, így nem zuhanok, és ők sem zuhannak.

Amíg élet vagyok, élek az összes színnel.

Fény vagyok.

Fekszem az ágyon, görgetem a facebookomat, és egyszer csak valami eltörik bennem. Túlcsordulnak az érzelmek, elérik a szemeimet. Nincs ok és nincs megoldás rá. Mardos és percekre kikapcsol minden gondolatot.

Az első érzés, mi felüti a fejét az, hogy nincs remény. Aztán jönnek sorra. Igazságtalan, hogy lehet ez, hogy lehet ennyire tökéletes a tökéletlenség. Miért érzek ilyen erősen, ha a másik oldal szinte néma. Elmondanám, tennék valamit, de tudom, hogy teljesen felesleges volna, csak elveszíteném, és sose kapnám vissza. Lehet, hogy erre volna szükség, elpusztítani a remény utolsó morzsácskáját is. De olyan jók vagyunk együtt. Lehetne több is, nem leláncolna, hanem felszabadítana. Építünk hálával és türelemmel, szeretettel. Beszélünk a jövőről, a múltról, tervekről, álmokról.

Elfogynak a könnyek, felnyitom a laptopom, és kezdek egy új doksit. Megpróbálom leírni, hogy mit érzek, de csak összefüggéstelen mondatfoszlányokra futja. Félek. Türelem kell, de ha az ember retteg, nagyon nehéz feladat várni.

Amikor azt mondod a gyerekednek, hogy fogja meg a kezed, igazából azt kéne mondanod neki, hogy megfogom a kezed. Nem azon van a hangsúly, hogy fogjon meg bárhol, és ne engedjen el, ennyire nem bízol benne, hanem azon, hogy a kezedet. Titokban te akarsz végérvényesen, mégis újra meg újra belekapaszkodni.

Azt hiszem, ez egy párkapcsolatban is működik, sőt, a kutyádnak is mondanád, ha lenne értelme, de nincs. Nem azért nincs, mert ne akarnád magadhoz kötni egy életre, pusztán csak nem képes rá. Cserébe ő lesz az első, aki megtanít bízni egy másik lényben.

Mi az oviban párban vonultunk, egymás kezét szorongatva. Mindenkinek megvan a párja? Hirtelen mindenkiből ovónéni lett. Meg. Szuper, mehetünk tovább. Most már tudom, hogy ez is csak a bizalmatlan biztonság egyik pillére volt. Hátha a két gyerekből legalább az egyiknek van egy csöppnyi esze. Hátha egymást szorongatva nagyobb biztonságban érzik magukat, ezért nem támad kedvük megszökni. Teszem hozzá, hogy a borzasztó és rettentő ismeretlenbe, mert hogy ez is fontos összetevő. Az ismeretlen mindig ezernyi veszélyt és bajt rejt, de szó sincs arról, hogy a gyerek védelmében. Nem, ezek a borzalmak minket védenek, a hozzánk való ragaszkodást erősítik mindenek előtt, így a gyerek ugyan olyan bizalmatlanná válik a világot tekintve, mint mi vele szemben, és természetesen csak az ő érdekében. Francokat. A mi érdekünkben.

Nyugaton láttam, hogy a kis ovisok nem kézen fogva vonulnak az utcán, és először szinte sokkolt a látvány, majd megértettem. Egy vastag sötétkék szalagra színes karikák voltak erősítve, a szalag elején az óvónéni sétált kezében a füzér legnagyobb karikájával, utána pedig minden karikát egy-egy poronty markolászott. Hogy nem rohannak homlokegyenest a autók elé? Hogy nem tűnik el senki? Hogy nem rémül minden lurkó halálra, ha senkinek sem szorongathatja a kezét? Furcsa világ.

Nagyon sokunk számára az egyetlen bölcsőtől tartó, biztonságot adó intézmény a veszteségektől való örök rettegés. Nincs más érzés, amit ennél jobban, ennél régebbről ismernénk.Hamar megtanulunk nagyon erősen szorítani, és soha el nem engedni, legyen szó jóról vagy rosszról, nem számít, csak ismerjük azt. Félünk az újtól, mert az új félelmetes, az idegen veszélyes.

Minél közelebb születtünk a társadalom pereméhez, ez annál inkább igaz. Vannak, akik nem félnek. Természetes ők mind ostobák, és folyton folyvást egyetlen hajszálon függ az életük, a szerencse fiai, és mint tudjuk, a szerencse forgandó. Ha netalán megérik a felnőtt kort, és véletlenül sikeresek lesznek, természetesen ez csak a véletlen műve lehet, akkor nem győzik mondogatni, hogy pedig milyen szörnyű gyerekkora volt. A gyerekkor elmúlik.

Felnőttként egy egész életünk van rá, hogy minden jól begyakorolt rettegési forma által létezésünk utolsó pillanatáig marcangoljuk magunkat. Végig üljünk a sarokban egy szó nélkül, lemondjunk az álmainkról, mert félünk az elutasítástól. Nem szóljunk, ha fáj, nem keresünk orvost, ha baj van, mert félünk a szenvedéstől, az elmúlástól, a haláltól. Borzongva tűrjük a pofonokat legyenek azok bármilyen természetűek, csak mert félünk, hogy másnak úgyse kellenénk. Mit ne mondjak, ezekért az érzésekért igazán megérte felnőni. Foglyokká cseperedtünk, a saját rettegéseink foglyaivá.

Én is fogoly vagyok. Pedig jól tudom, hogy ezen az istentelen világon semmink sincs, amit meg tudnánk őrizni a hitünkön kívül, ha esetleg az megadatott. Ha azunk sincs, hát akkor semmink sincs. Szokták mondani, hogy a megszerzett tudást senki sem veheti el tőlünk, de a mi generációnk már nem abban nőtt fel, hogy dolgokat valóban meg kell tanulnia, inkább azt kell tudni, hogy hol keresse. Amit még mindig meg kell tanulni, azt, a nyelvek kivételével, a iskolapadban töltött 12-17 év első 4 évében elsajátítjuk.

Az életünkről, annak végéről rendelkezünk a lehető legkisebb mértékben, így a haláltól való félelem a legértelmetlenebb elfoglaltságunk. Érdemes ettől a leghamarabb megszabadulni.

Annyi minden történt, hogy szinte fel sem fogja az ember. Nem tudom megmondani, hogy mikor voltam itt legelőször, több emlék is verseng ezért a címért. Minden esetre régen volt, mégis alig egy egész éve.

Rengeteg érzés bugyog fel bennem, hullámokban törnek rám a miértek, minden folyamatosan változik, csak a magánytól való konstans félelem üzeni meg időnként, hogy lényegében semmisem változott. Öregszem, eltelik egy-két év, de ennyi. Újra ugyan azok a meg nem oldott problémák kerülnek terítékre: munka kell, lakás kell, család kell.

Néha elképzelem, hogy felmegyek a hegyre, és nézem, hogyan terül el alattam a város. Ennél tovább viszont  sosem jutok, mert már a gondolat is elrettent attól, hogy esetleg még ennél is apróbbnak és jelentéktelenebbnek érezhetem magam.  Mindig valami szinten tart, átlendít, nem enged darabokra esni, nincs katarzis, nincs nagy gyász vagy égbekiáltó mámor, pedig lehetne, de mintha nem hagynám. Mintha új kor köszöntött volna be. Most már nincs szélsőség és csapongás, még egy kósza csók sem valami bugyuta bulin. Csak hosszas, komoly beszélgetések vannak, néha egy illetlen kacaj esetleg pikáns tréfa, pár pohár bor, esetenként egy korsó sör.

Azt hiszem rászoktam a dohányzásra. Nem masszívan, de alapvetően kijelenthető, hogy dohányzom. Sokkal kevesebbet törődöm a környezettel, mert a legdrágább kincs valahogyan az idő lett. Azt hiszem, ehhez még tényleg túl fiatalnak illene lennem.

Talán meg is tetszett valaki. Nem a testi vonzalom alapozza meg ezt az érzést, csak valahogy elborult a balansz. Majd visszaáll minden a helyére, elmúlik, talán már el is múlt, próbálom minél kevésbé gyötörni magam miatta. Tudom, hogy ez is csak a menekülés egy fajtája, lényegében teljesen értelmetlen, mégis mardosóan fájdalmas módja az idő múlatásának.

Rájöttem Flóra! Mi helyek vagyunk.

Nagyok és hatalmasok, törhetetlenek. A hegyek mindig az ég fel tartanak, túl nyúlnak a felhőkön, és az arcukat mindig süti a nap. Azért vagyunk, hogy minket meghódítva a csúcsunkról szétnézhessenek, és elámulhassanak vagy elszörnyedhessenek, hogy milyen hely is ez a nagy Világ.

A hegyen nem lakik senki, néha építenek rá, de inkább csak templomot, kilátót. A hegyek lábainál ellenben rengetegen vannak. A hegynek hatalma van, de felelős. Nem omolhat össze, nem remeghet meg, szilárd vázának kell legyen, ennek a képlékeny, elgyötört világnak. A hegyek szolgálni vannak az eget és a földet is. A hegyek buják, felfoghatatlan bennük a temérdek drága kincs. A hegyek láncban állnak, együtt kémlelik az eget, együtt védik az embereket, és egymást védik az emberekért.

A hegyekre van, hogy ráesik a hó, és befedi szemüket a Nap elől. Az ilyen az csoda, gyönyörű tündérvilág, ezer fényű álomtenger annak, aki ránéz, de mi van a hó alatt a heggyel? Az bizony gyakran a feledésbe vész. A hegy ilyenkor törik, kopik és pusztul, őrlődik saját magában. Öblös mélyedéseket vág rajta a víz, deformálódik. Van hogy a végére, már nem is hasonlít ezelőtti önmagára, de soha nem tűnik el egészen. Hegy marad egy másik hegy képében.

Mire való ez a változás? Jó ez vagy rossz? Mi lesz utána? Mi lesz belőle? Mi történik, miután elolvad végleg a hó? Ha elérhetetlennek látszik az ég a kopástól. Ha magányban fürdik egy ottmaradt bérc. Mi végre kell, hogy a hegy továbbra is álljon, hogyan őrizze a hegy azt, ami ilyen könnyen elenyész?

Valahol a hegyen ülök. Gyönyörű kilátás nyílik a városra, és ragyogóan süt a nap. Egy fiatal srác ül velem szemben, a környékről mesél. Elegánsan van öltözve, róka ül a szemében, de egyáltalán nem hasonlít az állatra. Inkább olyan serdülő medve forma. Nem kérem, de valahogy mesélni kezd a múltjáról. Megtudom, hogy az apja régen meghalt. Semmi többet nem tudok meg az apjáról a beszélgetés alatt. Az anyjáról is csak annyit, hogy mai napig szerelmes hajdani férjébe. A régmúltról nem tudok meg semmit, de nem is kérdezek róla. Hagyom had beszéljen ő, ennél jobb utat nem tudok a megismerésre. Elkezdek én is mesélni neki, hogy fenntartsam az érdeklődését. Figyelem hogyan reagál. Nem hazudok, felesleges információkat osztok meg vele, és várom mikor szakít félbe. Megpróbálom elnyerni a bizalmát. El- eltűnik szeméből rettegve a róka. Az egész, hiába a gyönyörű táj és csoda idő, furcsán keserédes. Van valami megérthetetlen a történésekben, valami játszott büszkeség. Kezdem elkapni a fonalat, egyre inkább sikerül irányítanom a beszélgetést, de nem bízom el magam, próbálok kivárni.

Kapok egy kis pihenőt. Egy idősödő úr ballag felénk, biccent, köszönünk. Ők ketten valahogy szóba elegyednek. Hirtelen előugrik a róka, elképesztő ügyességgel ugrálja körbe történetünk legújabb szereplőjét. Teljesen elemében van, megdöbbentő a váltás. Az öreg, valószínűleg valamilyen vadászkutya féle lehet, pontosan úgy táncol, ahogyan a róka vezeti egyre magasabbra és még feljebb. A férfi elköszön, párat még szökken, de vele együtt a róka is eltűnik. Egészen varázslatos az átváltozás, előcammog az a gyámoltalan medve és átveszi az irányítást. Bármit tesz, nem lehet rá haragudni. Nem akartam, de megszeretem a medvét.

Úgy gondolnánk, hogy a medve az erősebb állat, de itt a természet törvényeibe hiba csúszik. Nem tudom, hogyan lehet, de a háttérben mégis a róka mozgatja a szálakat. Kapok időt, hogy elmerengjek kicsit a dolgon. Arra jutok, hogy a teljes valót talán mégis a hamiskás rókán át ismerhetem meg. Életre hívom a bennem lakó macskát, játsszon ő a ravaszdival. Bingó, megkerült a kulcs a lakathoz, megmutatkozik a róka igaz arca, ami nem bírhat el az én macskámmal. Saját magamon is meglepődök, feszegetem a határokat, de igyekszem néhány biztosító kötelet magamon tartani. Bár méltó partnerre találtam a játékban, a róka egyszer csak elvéti  a lépést, és vörös lángnyevként a mélybe zuhan. Kevés csönd. Azt hiszem, hogy vége a dalnak, de tévedek. Némi vívódás, küszködés után újra előkerül a tenyeres talpas állat. Megrendítő őszinteséggel nyilvánul meg, szinte fel sem foghatom, hogyan értem el ezt a tiszta képet. Mintha csak az objektív csavargatásának hála minden szín és forma teljes, éles valójában jelent volna meg a kijelzőn. Többet nem is kívánhattam volna. Még kicsit megpróbálom, hátha van valami, amiért érdemes piszkálni az a masinát, de hamar rájövök, hogy kimerítettem a technika adta lehetőségek határait. Nem hívom vissza a macskát, csak megkértem, hogy váljon doromboló cirmossá, engedje vissza barlangjába a medvét.

A Nap közben lejjebb kúszik a horizonton, megnyúlnak az árnyak, kicsit feltámad a szél. Megkérem a fiút, hogy sétáljunk, elgémberedtem, átmozgatnám a tagjaimat. Nem lelkesedik az ötletért, mégis valahogy ráveszem. Azt mondja, egészen közel lakik, meghív teázni. Belemegyek. Elindulunk egy keskeny erdősáv felé. Nem tűnik nagy kiterjedésűnek, de a fák közé érve orromba jut az avar semmivel össze nem téveszthető illata. Egy pillanatra elfelejtek mindent, csak hagyom, hogy suttogjon a szél, meséljenek a fák, arcomra lehelje az ősz minden illatát. Nem érdekel a róka sem a medve. Én vagyok ott, akkor az egyetlen oszthatatlan, érinthetetlen, a világ összes csöndje, Isten gondolta örök béke. A lelkem fürdik a fényben, levelekkel kergetőzik. Nem lát se jövőt, se tegnapot. Magasra ugrál, és nagy puffanással földet ér majd, mert élni ilyen. Néha szállunk, néha meg nem.

Eljutunk a fiúhoz, nagyon udvarias. Kinyitja az ajtót, előre enged. Nem kifejezetten házias, látszik rajta, hogy nincs ő ilyesmihez szokva. A berendezésből ítélve a lakásban más is lakik, egy idősebb nő, feltehetően az édesanyja. Annyira nem lep meg a dolog. A hűtő szekrényen fotók vannak. Az egyikről egy nagyon helyes fiú tiszta kék szeme világít rám. Kamasz lehet, maximum 18 éves, gyönyörű a mosolya. Kedvem lenne leszedni a képet, és zsebre tenni, vagy legalább egy fotót készíteni róla, hogy bármikor újra megnézhessem, de ilyet talán mégsem illik csinálni egy olyan lakásban, hol most járunk először.  Almás pitét is kapok a tea mellé, valódi házi süti, biztos, hogy a mama csinálta. Nagyon szeretem az almás sütiket. Esetlenül folytatjuk a beszélgetést. Valahogy undorodik attól a dorombolós cirmostól, talán, mert tele van a szíve keserűséggel, de nem tudok tenni ellene. Látom már a valódi énjét, az álarca teljesen hidegen hagy, újra meg újra megpróbálom eltüntetni, de hiába. Gyorsan befejezem a teát, és az utolsó morzsákat hátra hagyva felállok, közben rákérdezek, hogy hol találom a buszt, ami bevisz a városba. Ő is feláll, nagyon közel lép hozzám, majd a szemembe néz, mutogat, egy szót mond csak szinte, valamit hebeg a buszról, aztán csend. A róka elkapta a macska nyakát. A táncnak vége.

Borongós az idő, néha az eső is csepereg, szemmel alig látható, hogy épp mi a helyzet. A falevelek sem zizegnek, összeköpködte őket a november. Egy park mellett baktatok. Gumicsizma és kapucni. Van, hogy feltámad a szél, így az esernyő kizárva. A macska döglött. Próbáltam feltámasztani, de egyenlőre úgy tűnik, semmi esélyem. Állítom, hogy veszett volt a róka, valamivel biztosan megfertőzte, de nem tudom igazán mivel. Vaktában rohangászok gyógyszerért keresztbe kasul a városban. Eszembe jut párszor, hogy onnan fentről az avarból kéne mintát gyűjteni, hátha nyomra bukkanok, de nem veszem rá magam. Lassan megérkezek az irodába.

Kikapcsolom a zenét, amit hallgatok. Egyszerűen nem bírom elviselni, minden idegesít. Magányos vagyok a macskám nélkül, tologatom a papírokat az asztalomon, nem haladok, és valami olyan életet kezdek élni, amit nem akarok. Haragszom magamra. Alig eszem, mert folyton fáj a fejem az éhségtől, és hányingerem van a fejfájástól, ezért nem eszem. Éjjel nem bírok aludni, nappal meg nem lehet. Megpróbálok felkészülni egy interjúra, felnyitom a laptopot. A monitor tükröződésében meglátom magamat, legalábbis azt, ami maradt belőlem. Nem kéne ennyit innom, talán, ha úsznék, az  jót tenne. Egy hosszú percen át csak bambán bámulom magamat. Az asztalom az ablak felé néz. Azzal próbálom nyugtatni magam, hogy csak a kinti félhomály miatt festek ennyire borzasztóan. Megérkezik az egyik kollégám, smalltalk, teljes üresség. Kérdezi, hogy haladok mostanság a projektjeimmel. Próbálok pár felesleges információt kivakarni magamból, aztán egészen belejövök, 20 újabb perc telik el a semmivel. Ettől kicsit bosszús leszek, de örülök is a közelgő estének. Megjelenik a főnököm, és lecsap egy mappát az asztalomra. Feladat következik. A főnököm férfi. Nők alatt nem bírok hosszú ideig dolgozni. Olyan mosolygó gyilkos féle ember. Szívének minden szeretetével küld a halálba, és még csak nem is tud róla. Megkér, hogy helyettesítsem egy reggelin, és informálódjak. Név lista is van a mappában, pár szerződés, szenzitív irat. Megkérdezem tőle, hogy mi szükségem van ezekre a papírokra, vállat von, majd közli,  hogy a többi infót átküldi e-mail-ben. Azt hiszem a mappa csak a drámai hatás kedvéért kellett neki. Megkérdezi, hogy vagyok. Megmondom neki, hogy voltam már jobban is, de nem panaszkodom, mesélek kicsit a terveimről, kirándulni vágyom, aztán átveszem a kérdező szerepét, megbeszéljük, hogy együtt ebédelünk. Amúgy helyes srác, pár évvel idősebb nálam, kedves ember, de valami nincs rendben vele. Egy rövid kivételtől eltekintve sosem láttam mellette nőt. Szeretek itt dolgozni, jó a csapat, van munka elég, de már ez is csak egy munka.

Egy félig fedett terasz tele füsttel, zaj, tömeg, de mégis egy erős belső csend. Nyugodt béke ül benned a megszokott zűrzavar helyett. Van amikor elképzelsz egy álom világot, mivel minden álomból van természetesen tökéletes, és egyszer csak valósággá válik az álom világ egy pici szelete, de csak egy nagyon pici szelete. Rájössz, hogy üres vagy, és megpróbálod feltölteni ezt az ürességet, ha kell erőszakkal, de minden erőddel küzdesz érte. Ez voltam én azon a hajón. Beleszerettem egy emberbe, akire minden szeretetemet rá akartam borítani, mert csak. Mert más volt, mint a többi.

A macska azóta négyszer támadt fel, és ötödjére készül újfent a halálba menni. Szokatlanul sűrű időszak áll mögöttünk.

Valami véres és ocsmány harcra készülődünk, közben utolért minket a karácsony. Sok gondolat kavarog bennem arról, hogy mit kéne ilyenkor mondani, mire kéne sarkallni a körülöttem élőket, mi az, amin nincs meg nekik, de talán szükségük volna rá. Most semmi más nem jut eszembe, csak a BÉKE mint hétköznapjaink hiánycikke.

Békét adj, ne bánatot,ne dühöt és ne kenyeret!
A békét ne magad mögött, és ne is a szemed előtt keresd. Csukott szemmel nézz körül, így megláthatod, ha elveszett.
Légy türelmes magaddal és mással, de ha nem megy csak hallgass, csukd le szemed.
Adj békét legelőször saját magadnak. Ha magadnak adtál, jut majd mindenkinek, hisz eztán összes dolgod csak annyi, hogy szétoszd saját szíved.
Ha békét adtál, légy bőkezű! Fordulhasson hozzád bárki, bármikor, ha kell.

Miért fordulnak el az emberek a politikától?  Mikor lesz szabad a politika rabja? Hogyan emelkedik fel, majd hullik porba a legszabadabb rab? És mi viszi át magában tartva a fényt a túlsó partra?

Minden ember szeretni született a Földre, és néha egy élet is kevés rá, hogy megtanulja, hogyan kell azt. A politikában most nincs semmi szeretet. Ott ma csak rabság van, és szűkölés és félelem és szolgaság és rettegés. Mindezek ellenére emberek kacérkodnak, majd táncba hívják a politikát, összefonódva ringnak, rángatóznak vele, majd a földre rogynak. A fárasztó tangóban egyre másra kérdezgetik tőlük: mondd, érdemes-e, érdemes volt-e? Bármilyen hihetetlen, néhányan ilyen vad terepre vágyunk szeretni tanulni.

A politika nem természetéből adódóan a kapzsik játszótere, hogy is lehetne egy társadalmi kreálmány eleve ördögről való? Miért találnak ki ilyet egyáltalán az emberek? Mert az ember természetéből adódóan gonosz? Kötve hiszem. Látott már bárki anyaméhből előbújó csecsemőt kaján arccal felkacagni? Aligha. Miért válik gonosszá az ember, ha azért született a Földre, hogy szeressen? Nehéz kérdés. Minden ott romlott el, hogy evett a tiltott fáról? Sosem lehetünk teljesen bizonyosak benne. Azt viszont nap mint nap megtapasztaljuk, hogy szeretni nagyon nehéz feladat, és annyi féle szeretetet kell megismernünk, átélnünk, megtanulnunk, hogy sokszor lehetetlennek tűnik, túl nehéz, nem bírjuk el, összeroskadunk. Feladjuk, és talán már soha többé nem próbáljuk újra. Van, hogy úgy tűnik megyünk az úton tovább, sokak kívülről azt látják, minden rendben, néha kicsit mi is elhisszük, hogy így van, aztán arcul csap a kőkemény valóság, de megyünk tovább, és semmi sincs rendben. A politikából nem ezért hiányzik a szeretet.

A politikából ellopják az összes szeretetet?

A szeretetet nem lehet ellopni a politikából. Ahol nincs szeretet, ott nincs siker. Ahol nincs siket, ott nincs aktivizmus, ahol nincs aktivizmus, ott nincs politika sem.  Ha a politikában semmi szeretet sincs, de ott, ahol nincs szeretet, nincs politika, akkor hol lakik a szeretet?

A szeretet drága kincs, mégis vannak olyan bolondok, akik két kézzel szórják, és nem kérnek érte semmit, nem nézik azt sem, hogy ki kapkodja fel az elhullajtott javakat, vagy hogy hogyan használja azokat fel, mert ők már megtanulták a leckét. Nem jellemző az ilyen látvány, de tudjuk, hogy élnek valahol így is emberek. Nos, ők a szabadok. A ténylegesen, valójában és megkérdőjelezhetetlenül szabad emberek, akik lenn a sárban és fenn a fényben is minden valódi gazdagság birtokosai. Az ilyen embereknek ritkán van pénze. A pénz rabláncunk egyik láncszeme, és gazdaságunk mozgató rugója.

Vannak olyanok, akiknek van kincsük, és osztogatják, amennyire csak tudják, de szükségük is van rá, nem adják akárkinek. Nehezen tartanak egyensúlyt, egy-egy ember túl sokat, mások semmit se kapnak a vagyonból. Olyan ez, mint egy kölcsön. Amíg az ügyfél törleszt, a hitelező fizet, de ha túl sokat késik a részlet, a számlát befagyasztják, és nincs mód újra nyitásra. Az ilyen emberek hívők, őrzők és harcosok. Hisznek a szabadságban, őrizik azt, és készek meghalni  érte. A bolondság itt is sokszor felmerül, de van, hogy nekik sikerül beolvadni a környezetükbe, és csodákká válnak, akiket nem felejtünk el.

És vannak azok, akik nem csinálnak mást, mint begyűjtenek, nekik az Isten pénze sem elég, és vannak, akik csak evickélnek a farvízen, és bármire képesek posványos életükért. A begyűjtők szeretik őket, így hajtanak hasznot belőlük. Adnak kicsit nekik, hogy kihúzzák holnapig a farvízen, akkor is ha rossz a kapás, s mivel adtak, visszakapnak, így osztozkodik a két félnótás. A politika csupa dics és rivalda és csillogás. A begyűjtők és evickélők kedvenc terepe, mert azt hiszik, hogy ott mindig két marokkal szórják, és még holnapra is marad belőle. De jaj, bolondok hamis aranya ez, kevés a valódi kincs.

Na. Ide tennék most egy hatalmas felkiáltó jelet. Itt a kulcs a zárban, itt az üzenet a palackban: bár kevés a valódi kincs, de VAN.

Ott van a kincs az utcákon az aktivisták, a hívők, az őrzők és a harcosok szívében, a büszke anyák, asszonyok és lányok, apák, férjek és fiúk szemében, minden szurkoló szóban és a közös győzelmek közös örömében. Minden eltitkolt és minden felvállalt könnyben, minden vakmerő áldozatban, és minden egyetértésben. De ott van minden kudarcban, csalódásban, és dühben. A zúgó tapsviharban, a remegő ködben és a fájó némaságban, mert ezek mind mi vagyunk. Mi. Emberek.  Mert így próbáljuk megtanulni azt, amit van, hogy egy életen át sem lehet.

Tehát higgyük el, a politikában is lehet szeretet, sőt, a politikában, bármit mondtam ez előtt, van szeretet. A mai politikának meg kell változnia, de a politikától nem várhatunk önálló cselekedeteket. A politikát mi tesszük azzá, ami, hát higgyünk a változásban, és tegyünk érte, mert mindig lesz valami, ami megőrzi a jót a világban.Fontos tudni azonban, hogy nincs semmilyen kincs a csöndben, a cinkosságban, a félrenéző szemekben, a gyáva szívekben. Ezt a leckét soha nem felejthetjük el.

2017. december 19.

Mindannyian kicsit mások vagyunk. Mást kaptunk a szüleinktől, és mást adunk át a gyerekeinknek, örökké változunk, hogy ugyan olyanok maradhassunk, mint voltunk.

Én azt tanultam, hogy szeretetből születtünk a Földre, ezért, ha szeretettel fordulunk a világ felé, teljes lesz az életünk. Ennyire kereken soha senki nem mondta ki, de ez volt a lényeg. Nem számít, fiú-e vagy lány, hogy milyen a bőre színe vagy a vallása, az a másik is ember. Ezt az üzenetet elég jól sikerült elsajátítanom, azt hiszem. Így kell, hogy legyen, mert más különben nem okozna ekkora fájdalmat az igazságtalanság, a létbizonytalanság és a félelem látványa a világ bármely szegletében.

Furcsa kettősség van bennem. Ha köthetnék egy alkut az Istennel, hogy a népesség felét eltörli a föld színéről, cserébe engem is, örömmel sétálnék a halálba azzal a tudattal, hogy annak, aki itt marad jobb lehet. Alkudozni viszont csak az ördöggel lehet, ezért elborzadva figyelem, hogyan ölik halomra egymást az emberek, hányan haldokolnak születésüktől fogva, mert egy másik kontinensre születtek. Bármerre nézhetünk, mindenütt térdig gázolunk a saját mocskunkban. Az emberiség ma már méltatlanul viseli az ember nevet.

Más szemszögből, viszont éppen most szolgált rá talán. Szokták mondani, hogy az ember gyarló, és ilyenkor magukban hozzágondolják azt, hogy a kezdetektől fogva, mióta világ a világ, na meg hogy természetéből kifolyólag. Káin azért ölte meg Ábelt, hogy virágozhassék a mezőgazdaság, ne legyen vetélytársa a földművelőknek, hogy kiemelkedhessenek a posványból, az örök bizonytalanságból, az állatias mocsokból. Erre a kiemelkedésre annó kultúránk ősei a legjobb lehetőségnek a saját fajtájuk tömeges mészárlását látták, s lám, most is pontosan ezt látjuk. Milyen állat is akkor az ember?

Olyan amely örömmel öli fajtársait, de tetemeiket arra se méltatja, hogy elfogyassza. Vagy olyan, amely örömmel öli fajtársait, de tetemeit a benne lakozó lélek miatt féli. Kérdés, ha nem mozdul már a szív, és nem mozdul az agy sem, van-e benne lélek? Lényeg a lényeg: minden más földi fajtól merőben eltérő viselkedést tanúsítunk, amit teljesen irracionális tételek mentén magyarázunk meg, és fogadunk, fogadtatunk el a kultúránkban évezredek óta. Ezt jelenti embernek lenni tapasztalataim szerint.

Én így nem akarok ember lenni. Büszke vagyok a hazámra, a magyarságomra, a hitemre. Büszke voltam sokáig az emberségemre is, arra már nem vagyok. Mióta kicsit messzebbre láthatok, mint a szomszéd panel szemközti ablaka, rá kellett jönnöm, hogy a világ szép. Azt is ide akartam írni, hogy az élet jó. De aztán rájöttem, hogy nagyon sokaknak nem az, és nem azért, mert nem lehetne jó, hanem mert nem tudják hogyan legyen. Nehéz kérdés ez. Visszakanyarodva, arra is rá kellett jönnöm, hogy az a szó, hogy emberséges, bár mindannyian tudjuk, hogy mit jelent, a valósában nem általánosítható az emberekre, elszakadt a szóalak a tartalomtól. Emberséges, amit most inkább úgy lehetne mondani, hogy emberies, az, aki kérdés nélkül átlép bárkin, törtet, könyököl, küzd és hajszolja a pénzt.

Hajszolja, mert éhen döglik? Nem, inkább azokra jellemző ez, akik szagot fogtak, és valami őrölt hipnotikus hatás alá kerültek általa. Hogyan lehetne így az ember emberséges? Néhányan még magányos totemként ácsorognak a világban, hogy jelentés tartalmat kölcsönözzenek ennek a szónak, de rájuk nézve már sértő az emberségesség vádja az én szememben.

Hogyan lehetne megtörni a kört? Hogyan tudnánk mindannyian egy kicsit hasonlóak lenni, kicsit hasonló dolgokat adni, és kapni, hogy mások lehessünk, mint amilyenek voltunk?