Macska Dal

– Fiam, tanulj meg örülni a lószarnak, mert másban itt nem igen lesz részed – mondja az öreg lovász legújabb inasának.

A fiú bólint, és lapátolni kezd.

Az első nap még egész lelkes, néha facsarja az orrát a szarszag, de délutánra még fütyülni is elkezd. Szereti a lovakat, a nap is szépen süt odakint, az idő is telik, mi baja lehetne. Az ebédhez alma is jár, megörül neki, de nem eszi meg. Kiviszi az almát az istállóba, és elosztja a lovak közt. Mosolyogva folytatja a munkát. Estére feltöri a lapátnyél a kezét. Fáj, fáj, de ez ezzel jár, majd elmúlik.

Másnap az öreg lovász szénát hordat vele, a lovakat csak messziről látja, már korán reggel kiterelték őket a legelőre. A fiú nem csügged, örül a lovak szabadságának. Egy ügyetlen lépésnél megbicsaklik a lába, de hamar felpattan, leporolja magát. Kicsit zsörtölődik az ügyetlensége miatt, aztán pontot tesz az ügy végére, lehetne sokkal rosszabb is. Megint van alma az ebédhez. Az öreg lovásznak tetszik a fiú lelkesedése, együtt eszik meg az almát kint, a lovakat bámulva. Beszélgetnek, a fiú inkább csak félénken válaszolgat, és nagyokat hallgat. Az öreg megígéri neki, hogy ha jól viseli magát egy hét múlva csutakolhatja a lovakat. A fiúnak ettől egészen a munka végeztéig fülig ér a szája, pedig a tenyeréből kiserkent a vér. Hosszú idő amíg egy ilyen fiatal tenyér megkérgesedik. Eseménytelenül telik el az idő, kis örömök, kis bánatok.

-Na fiam, megtanultál már örülni a lószarnak? – kérdezi egy hét múlva az öreg.

-Nem, – feleli őszintén a legújabb inas – de már szokom.

Rég óta fogalalkoztat az írás. Szeretek írni. Rég óta foglalkoztat egy blog megalkotásának a gondolata is, de eddig sosem bírtam neki kezdeni. Most is elég nehézkesen fogtam bele az írásba az után, hogy megcsináltam felületet, kvázi csak lefoglaltam a nevet. Csak ültem, és gyártottam a kifogásokat, hogy most miért nem írok, most azért nem írok, most nem írhatok és a többi.

Rájöttem, hogy miért nem fogok neki. Rájöttem, hogy eddig minden próbálkozásom, egy darabig ez is, arról szólt, hogy hogyan csináljak valami olyat, ami másoknak tetszik, és így én is meg vagyok vele elégedve. Rájöttem, hogy félek, mit gondolnak mások, vagy épp attól, hogy nem gondolnak semmit. Aztán valami átkapcsolt a fejemben, és már el is jutottam az első néhány mondatig, majd az első bekezdésekig.

A kapcsoló új üzenetet küldött: kit érdekel, hogy mit gondolnak mások? Nem pénzért vagy sikerért akarok írni, hanem magamért. A magam gondolatait akarom összerendezni, a magam bajait akarok leírni, és magamnak akarok lehetőséget adni, hogy nagysokára majd talán egyszer visszapillanthassak, hogy mit is, hogyan is gondoltam akkor.

Arra is rájöttem, hogy mindezek mellett másoknak is lehetőséget akarok adni arra, hogy megismerkedhessenek a gondolataimmal. Nem valakiknek, hanem akárkiknek, mondjuk neked vagy nekik vagy valaki egészen másnak, bárkinek.

Mostanság szeretem az életet házhoz hasonlítani. Nem rég kerültem új házba, még nem nagyon sikerült berendezkednem, de minden erőmet arra összpontosítom, hogy a lehető leghamarabb készen legyek a feladattal, és ne csak egy ház legyen, hanem az én házam. Legelőször a verandát világítottam ki, hogy látni lehessen a házat, és én is lássam, hogy ki jár erre, aztán elkezdtem az alváson kívül más tevékenységeknek is helyet keríteni benne. Ettől nem lett otthonosabb, de legalább lettek benne olyan dolgok, amiket szeretek. Az összes régi holmim dobozokban van még, csak pár füzet és toll került elő eddig. Lassan, félve nyitogatom a dobozokat, vannak, amikre nagy X-et rajzolok, és a garázsba hordom őket bontatlanul, mert a látványuk is zavar. Egyenlőre jó megoldásnak tűnik, mert nincs kocsim, nem sokat járok oda. A könyveim közül is még csak egyet vettem elő, pedig szeretek olvasni. Párral kacérkodtam, de gyorsan visszakerültek a sötétbe. Ezt a könyvet is kicsit nehezen olvasom, leköt, de valahogy nem az igazi. Lehet, hogy félek tőle, ezért távolságot tartok, így nem olyan az olvasás, mint szokott lenni.