Amikor azt mondod a gyerekednek, hogy fogja meg a kezed, igazából azt kéne mondanod neki, hogy megfogom a kezed. Nem azon van a hangsúly, hogy fogjon meg bárhol, és ne engedjen el, ennyire nem bízol benne, hanem azon, hogy a kezedet. Titokban te akarsz végérvényesen, mégis újra meg újra belekapaszkodni.
Azt hiszem, ez egy párkapcsolatban is működik, sőt, a kutyádnak is mondanád, ha lenne értelme, de nincs. Nem azért nincs, mert ne akarnád magadhoz kötni egy életre, pusztán csak nem képes rá. Cserébe ő lesz az első, aki megtanít bízni egy másik lényben.
Mi az oviban párban vonultunk, egymás kezét szorongatva. Mindenkinek megvan a párja? Hirtelen mindenkiből ovónéni lett. Meg. Szuper, mehetünk tovább. Most már tudom, hogy ez is csak a bizalmatlan biztonság egyik pillére volt. Hátha a két gyerekből legalább az egyiknek van egy csöppnyi esze. Hátha egymást szorongatva nagyobb biztonságban érzik magukat, ezért nem támad kedvük megszökni. Teszem hozzá, hogy a borzasztó és rettentő ismeretlenbe, mert hogy ez is fontos összetevő. Az ismeretlen mindig ezernyi veszélyt és bajt rejt, de szó sincs arról, hogy a gyerek védelmében. Nem, ezek a borzalmak minket védenek, a hozzánk való ragaszkodást erősítik mindenek előtt, így a gyerek ugyan olyan bizalmatlanná válik a világot tekintve, mint mi vele szemben, és természetesen csak az ő érdekében. Francokat. A mi érdekünkben.
Nyugaton láttam, hogy a kis ovisok nem kézen fogva vonulnak az utcán, és először szinte sokkolt a látvány, majd megértettem. Egy vastag sötétkék szalagra színes karikák voltak erősítve, a szalag elején az óvónéni sétált kezében a füzér legnagyobb karikájával, utána pedig minden karikát egy-egy poronty markolászott. Hogy nem rohannak homlokegyenest a autók elé? Hogy nem tűnik el senki? Hogy nem rémül minden lurkó halálra, ha senkinek sem szorongathatja a kezét? Furcsa világ.
Nagyon sokunk számára az egyetlen bölcsőtől tartó, biztonságot adó intézmény a veszteségektől való örök rettegés. Nincs más érzés, amit ennél jobban, ennél régebbről ismernénk.Hamar megtanulunk nagyon erősen szorítani, és soha el nem engedni, legyen szó jóról vagy rosszról, nem számít, csak ismerjük azt. Félünk az újtól, mert az új félelmetes, az idegen veszélyes.
Minél közelebb születtünk a társadalom pereméhez, ez annál inkább igaz. Vannak, akik nem félnek. Természetes ők mind ostobák, és folyton folyvást egyetlen hajszálon függ az életük, a szerencse fiai, és mint tudjuk, a szerencse forgandó. Ha netalán megérik a felnőtt kort, és véletlenül sikeresek lesznek, természetesen ez csak a véletlen műve lehet, akkor nem győzik mondogatni, hogy pedig milyen szörnyű gyerekkora volt. A gyerekkor elmúlik.
Felnőttként egy egész életünk van rá, hogy minden jól begyakorolt rettegési forma által létezésünk utolsó pillanatáig marcangoljuk magunkat. Végig üljünk a sarokban egy szó nélkül, lemondjunk az álmainkról, mert félünk az elutasítástól. Nem szóljunk, ha fáj, nem keresünk orvost, ha baj van, mert félünk a szenvedéstől, az elmúlástól, a haláltól. Borzongva tűrjük a pofonokat legyenek azok bármilyen természetűek, csak mert félünk, hogy másnak úgyse kellenénk. Mit ne mondjak, ezekért az érzésekért igazán megérte felnőni. Foglyokká cseperedtünk, a saját rettegéseink foglyaivá.
Én is fogoly vagyok. Pedig jól tudom, hogy ezen az istentelen világon semmink sincs, amit meg tudnánk őrizni a hitünkön kívül, ha esetleg az megadatott. Ha azunk sincs, hát akkor semmink sincs. Szokták mondani, hogy a megszerzett tudást senki sem veheti el tőlünk, de a mi generációnk már nem abban nőtt fel, hogy dolgokat valóban meg kell tanulnia, inkább azt kell tudni, hogy hol keresse. Amit még mindig meg kell tanulni, azt, a nyelvek kivételével, a iskolapadban töltött 12-17 év első 4 évében elsajátítjuk.
Az életünkről, annak végéről rendelkezünk a lehető legkisebb mértékben, így a haláltól való félelem a legértelmetlenebb elfoglaltságunk. Érdemes ettől a leghamarabb megszabadulni.