Macska Dal

A hétfői szombat után Kedden Vasárnapot tartottam. Fél tizenegykor keltem, aztán beágyaztam, és mosdás nélkül mentem bevásárolni. Szellemi és testi táplálékot is vettem, két könyvet, zöldségeket, tésztát és kenyeret. Próbáltam a boltban nagyon kimérten megtervezni a szerdai hétfőn kezdődő hetet. Aktuális otthonomba visszaérve új szokásaim szerint átöltöztem, ittam egy pohár vizet, majd kipakoltam a szatyrokból, eldöntöttem, mit eszem, és nekiláttam elkészíteni az ételt. Minden mozdulatot, minden minden érzetet gondosan meg akartam figyelni, annyi idő után érezni akartam az átmeneti üresség helyett a mostot. A létezés önmagából fakadó teljességét. Nem cikáztak a fejemben oda nem illő gondolatok, nem zavartak felesleges érzések, csak én voltam. A saláta frissessége, a hagyma ereje, a fűszerek ismerős illata, amik a jó ebéd ígéretével lengik körül a teret. 

Elkészültem és büszke voltam a művemre, jutott idő az elbűvölő apróságokra, a létezés fűszereire. Ettem, és közben befejeztem egy filmet, amit napokkal ezelőtt kezdtem nézni az étkezések alatt. Valahogy az ízek, mintha nem is lettek volna. Aztán kávét főztem, elmosogattam, majd kivittem az erkélyre a matracot, a kávét. Olvasás közben rágyújtottam egy cigarettára. Felhők jöttek, eleinte nem takarták el a napot. A horizonton a pamacsosok nyalábokba rendezték a fényt, mintha sejtetnék a földiekkel, felettük a mennyország lakik.

Bejöttem, elvégeztem néhány feladatot, ami régóta nyomasztott, és leírtam a holnapi napom dolgos délelőttel, melegített ebéddel és hasznos délutánnal. Újra kimentem, már nem tűzött a nap, napszemüveg nélkül folytattam az olvasást. Éreztem, hogy ez minden világok legjobbika. Azokra a kérdésekre, amikre nem találom a választ, türelemmel tekintek a mostban. 

Elengedem mind azt a súlyt, amit jó ideje feleslegesen cipelek. Darabról darabra lebontom a falakat, megváltozom, hogy az legyek, aki vagyok, és többé nem félek ettől. Magamért leszek a világért.

A szükség hoz, és a szükség hozza őket. A bajok vége visz, és a bajok vége viszi őket, de ez nem okoz  fájdalmat, mert nem kapaszkodok, és nem kapaszkodnak, így nem zuhanok, és ők sem zuhannak.

Amíg élet vagyok, élek az összes színnel.

Fény vagyok.

Fekszem az ágyon, görgetem a facebookomat, és egyszer csak valami eltörik bennem. Túlcsordulnak az érzelmek, elérik a szemeimet. Nincs ok és nincs megoldás rá. Mardos és percekre kikapcsol minden gondolatot.

Az első érzés, mi felüti a fejét az, hogy nincs remény. Aztán jönnek sorra. Igazságtalan, hogy lehet ez, hogy lehet ennyire tökéletes a tökéletlenség. Miért érzek ilyen erősen, ha a másik oldal szinte néma. Elmondanám, tennék valamit, de tudom, hogy teljesen felesleges volna, csak elveszíteném, és sose kapnám vissza. Lehet, hogy erre volna szükség, elpusztítani a remény utolsó morzsácskáját is. De olyan jók vagyunk együtt. Lehetne több is, nem leláncolna, hanem felszabadítana. Építünk hálával és türelemmel, szeretettel. Beszélünk a jövőről, a múltról, tervekről, álmokról.

Elfogynak a könnyek, felnyitom a laptopom, és kezdek egy új doksit. Megpróbálom leírni, hogy mit érzek, de csak összefüggéstelen mondatfoszlányokra futja. Félek. Türelem kell, de ha az ember retteg, nagyon nehéz feladat várni.

Amikor azt mondod a gyerekednek, hogy fogja meg a kezed, igazából azt kéne mondanod neki, hogy megfogom a kezed. Nem azon van a hangsúly, hogy fogjon meg bárhol, és ne engedjen el, ennyire nem bízol benne, hanem azon, hogy a kezedet. Titokban te akarsz végérvényesen, mégis újra meg újra belekapaszkodni.

Azt hiszem, ez egy párkapcsolatban is működik, sőt, a kutyádnak is mondanád, ha lenne értelme, de nincs. Nem azért nincs, mert ne akarnád magadhoz kötni egy életre, pusztán csak nem képes rá. Cserébe ő lesz az első, aki megtanít bízni egy másik lényben.

Mi az oviban párban vonultunk, egymás kezét szorongatva. Mindenkinek megvan a párja? Hirtelen mindenkiből ovónéni lett. Meg. Szuper, mehetünk tovább. Most már tudom, hogy ez is csak a bizalmatlan biztonság egyik pillére volt. Hátha a két gyerekből legalább az egyiknek van egy csöppnyi esze. Hátha egymást szorongatva nagyobb biztonságban érzik magukat, ezért nem támad kedvük megszökni. Teszem hozzá, hogy a borzasztó és rettentő ismeretlenbe, mert hogy ez is fontos összetevő. Az ismeretlen mindig ezernyi veszélyt és bajt rejt, de szó sincs arról, hogy a gyerek védelmében. Nem, ezek a borzalmak minket védenek, a hozzánk való ragaszkodást erősítik mindenek előtt, így a gyerek ugyan olyan bizalmatlanná válik a világot tekintve, mint mi vele szemben, és természetesen csak az ő érdekében. Francokat. A mi érdekünkben.

Nyugaton láttam, hogy a kis ovisok nem kézen fogva vonulnak az utcán, és először szinte sokkolt a látvány, majd megértettem. Egy vastag sötétkék szalagra színes karikák voltak erősítve, a szalag elején az óvónéni sétált kezében a füzér legnagyobb karikájával, utána pedig minden karikát egy-egy poronty markolászott. Hogy nem rohannak homlokegyenest a autók elé? Hogy nem tűnik el senki? Hogy nem rémül minden lurkó halálra, ha senkinek sem szorongathatja a kezét? Furcsa világ.

Nagyon sokunk számára az egyetlen bölcsőtől tartó, biztonságot adó intézmény a veszteségektől való örök rettegés. Nincs más érzés, amit ennél jobban, ennél régebbről ismernénk.Hamar megtanulunk nagyon erősen szorítani, és soha el nem engedni, legyen szó jóról vagy rosszról, nem számít, csak ismerjük azt. Félünk az újtól, mert az új félelmetes, az idegen veszélyes.

Minél közelebb születtünk a társadalom pereméhez, ez annál inkább igaz. Vannak, akik nem félnek. Természetes ők mind ostobák, és folyton folyvást egyetlen hajszálon függ az életük, a szerencse fiai, és mint tudjuk, a szerencse forgandó. Ha netalán megérik a felnőtt kort, és véletlenül sikeresek lesznek, természetesen ez csak a véletlen műve lehet, akkor nem győzik mondogatni, hogy pedig milyen szörnyű gyerekkora volt. A gyerekkor elmúlik.

Felnőttként egy egész életünk van rá, hogy minden jól begyakorolt rettegési forma által létezésünk utolsó pillanatáig marcangoljuk magunkat. Végig üljünk a sarokban egy szó nélkül, lemondjunk az álmainkról, mert félünk az elutasítástól. Nem szóljunk, ha fáj, nem keresünk orvost, ha baj van, mert félünk a szenvedéstől, az elmúlástól, a haláltól. Borzongva tűrjük a pofonokat legyenek azok bármilyen természetűek, csak mert félünk, hogy másnak úgyse kellenénk. Mit ne mondjak, ezekért az érzésekért igazán megérte felnőni. Foglyokká cseperedtünk, a saját rettegéseink foglyaivá.

Én is fogoly vagyok. Pedig jól tudom, hogy ezen az istentelen világon semmink sincs, amit meg tudnánk őrizni a hitünkön kívül, ha esetleg az megadatott. Ha azunk sincs, hát akkor semmink sincs. Szokták mondani, hogy a megszerzett tudást senki sem veheti el tőlünk, de a mi generációnk már nem abban nőtt fel, hogy dolgokat valóban meg kell tanulnia, inkább azt kell tudni, hogy hol keresse. Amit még mindig meg kell tanulni, azt, a nyelvek kivételével, a iskolapadban töltött 12-17 év első 4 évében elsajátítjuk.

Az életünkről, annak végéről rendelkezünk a lehető legkisebb mértékben, így a haláltól való félelem a legértelmetlenebb elfoglaltságunk. Érdemes ettől a leghamarabb megszabadulni.

Annyi minden történt, hogy szinte fel sem fogja az ember. Nem tudom megmondani, hogy mikor voltam itt legelőször, több emlék is verseng ezért a címért. Minden esetre régen volt, mégis alig egy egész éve.

Rengeteg érzés bugyog fel bennem, hullámokban törnek rám a miértek, minden folyamatosan változik, csak a magánytól való konstans félelem üzeni meg időnként, hogy lényegében semmisem változott. Öregszem, eltelik egy-két év, de ennyi. Újra ugyan azok a meg nem oldott problémák kerülnek terítékre: munka kell, lakás kell, család kell.

Néha elképzelem, hogy felmegyek a hegyre, és nézem, hogyan terül el alattam a város. Ennél tovább viszont  sosem jutok, mert már a gondolat is elrettent attól, hogy esetleg még ennél is apróbbnak és jelentéktelenebbnek érezhetem magam.  Mindig valami szinten tart, átlendít, nem enged darabokra esni, nincs katarzis, nincs nagy gyász vagy égbekiáltó mámor, pedig lehetne, de mintha nem hagynám. Mintha új kor köszöntött volna be. Most már nincs szélsőség és csapongás, még egy kósza csók sem valami bugyuta bulin. Csak hosszas, komoly beszélgetések vannak, néha egy illetlen kacaj esetleg pikáns tréfa, pár pohár bor, esetenként egy korsó sör.

Azt hiszem rászoktam a dohányzásra. Nem masszívan, de alapvetően kijelenthető, hogy dohányzom. Sokkal kevesebbet törődöm a környezettel, mert a legdrágább kincs valahogyan az idő lett. Azt hiszem, ehhez még tényleg túl fiatalnak illene lennem.

Talán meg is tetszett valaki. Nem a testi vonzalom alapozza meg ezt az érzést, csak valahogy elborult a balansz. Majd visszaáll minden a helyére, elmúlik, talán már el is múlt, próbálom minél kevésbé gyötörni magam miatta. Tudom, hogy ez is csak a menekülés egy fajtája, lényegében teljesen értelmetlen, mégis mardosóan fájdalmas módja az idő múlatásának.

Rég óta fogalalkoztat az írás. Szeretek írni. Rég óta foglalkoztat egy blog megalkotásának a gondolata is, de eddig sosem bírtam neki kezdeni. Most is elég nehézkesen fogtam bele az írásba az után, hogy megcsináltam felületet, kvázi csak lefoglaltam a nevet. Csak ültem, és gyártottam a kifogásokat, hogy most miért nem írok, most azért nem írok, most nem írhatok és a többi.

Rájöttem, hogy miért nem fogok neki. Rájöttem, hogy eddig minden próbálkozásom, egy darabig ez is, arról szólt, hogy hogyan csináljak valami olyat, ami másoknak tetszik, és így én is meg vagyok vele elégedve. Rájöttem, hogy félek, mit gondolnak mások, vagy épp attól, hogy nem gondolnak semmit. Aztán valami átkapcsolt a fejemben, és már el is jutottam az első néhány mondatig, majd az első bekezdésekig.

A kapcsoló új üzenetet küldött: kit érdekel, hogy mit gondolnak mások? Nem pénzért vagy sikerért akarok írni, hanem magamért. A magam gondolatait akarom összerendezni, a magam bajait akarok leírni, és magamnak akarok lehetőséget adni, hogy nagysokára majd talán egyszer visszapillanthassak, hogy mit is, hogyan is gondoltam akkor.

Arra is rájöttem, hogy mindezek mellett másoknak is lehetőséget akarok adni arra, hogy megismerkedhessenek a gondolataimmal. Nem valakiknek, hanem akárkiknek, mondjuk neked vagy nekik vagy valaki egészen másnak, bárkinek.

Mostanság szeretem az életet házhoz hasonlítani. Nem rég kerültem új házba, még nem nagyon sikerült berendezkednem, de minden erőmet arra összpontosítom, hogy a lehető leghamarabb készen legyek a feladattal, és ne csak egy ház legyen, hanem az én házam. Legelőször a verandát világítottam ki, hogy látni lehessen a házat, és én is lássam, hogy ki jár erre, aztán elkezdtem az alváson kívül más tevékenységeknek is helyet keríteni benne. Ettől nem lett otthonosabb, de legalább lettek benne olyan dolgok, amiket szeretek. Az összes régi holmim dobozokban van még, csak pár füzet és toll került elő eddig. Lassan, félve nyitogatom a dobozokat, vannak, amikre nagy X-et rajzolok, és a garázsba hordom őket bontatlanul, mert a látványuk is zavar. Egyenlőre jó megoldásnak tűnik, mert nincs kocsim, nem sokat járok oda. A könyveim közül is még csak egyet vettem elő, pedig szeretek olvasni. Párral kacérkodtam, de gyorsan visszakerültek a sötétbe. Ezt a könyvet is kicsit nehezen olvasom, leköt, de valahogy nem az igazi. Lehet, hogy félek tőle, ezért távolságot tartok, így nem olyan az olvasás, mint szokott lenni.