Fekszem az ágyon, görgetem a facebookomat, és egyszer csak valami eltörik bennem. Túlcsordulnak az érzelmek, elérik a szemeimet. Nincs ok és nincs megoldás rá. Mardos és percekre kikapcsol minden gondolatot.
Az első érzés, mi felüti a fejét az, hogy nincs remény. Aztán jönnek sorra. Igazságtalan, hogy lehet ez, hogy lehet ennyire tökéletes a tökéletlenség. Miért érzek ilyen erősen, ha a másik oldal szinte néma. Elmondanám, tennék valamit, de tudom, hogy teljesen felesleges volna, csak elveszíteném, és sose kapnám vissza. Lehet, hogy erre volna szükség, elpusztítani a remény utolsó morzsácskáját is. De olyan jók vagyunk együtt. Lehetne több is, nem leláncolna, hanem felszabadítana. Építünk hálával és türelemmel, szeretettel. Beszélünk a jövőről, a múltról, tervekről, álmokról.
Elfogynak a könnyek, felnyitom a laptopom, és kezdek egy új doksit. Megpróbálom leírni, hogy mit érzek, de csak összefüggéstelen mondatfoszlányokra futja. Félek. Türelem kell, de ha az ember retteg, nagyon nehéz feladat várni.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: